|
Interjú Pállay-Kovács Szilvia grafikus-festőművésszel
Pállay-Kovács Szilvia grafikus-festőművész kiállításának megnyitójára 2010. április 7-én, szerdán 12 órától a Duna Televízió székházában került sor. A tárlatot Bálványos Huba Munkácsy-díjas grafikusművész nevében Köves Péter operaénekes nyitotta meg, a megnyitót Meltzer Anna zongorajátéka színesítette. Ennek kapcsán beszélgettünk a művésznővel.
Festőként és illusztrátorként egyaránt dolgozik. Miben más a két műfaj Önnek?
Két külön világról van szó, bár mindkettőben őszintén önmagamat adom. Ha illusztrálok, természetesen olyan műveket, meséket vállalok el, amelyek nem állnak távol az én világomtól. Legjobb példa erre a 2006-os Versünnepre kiadott Haza és szabadság című verseskönyv. Nehéz történelmi, politikai témák, Márai, Reményik, Ady… Egy hétig csak olvastam, értelmeztem és ráhangolódtam.
Illusztrátorként mindig alkalmazkodnia kell egy adott szöveghez. Hogyan tud ráhangolódni? Csak olyat vállal el, amit szeret, vagy később kerül közel a szöveghez?
Itt az empátia, a beleélés és a vizuális látás a kulcs. Azonnal képekben látok, utána levázlatolom, aztán megkeresem a megfelelő fogású papírt és rajzolom. Amikor önálló képet festek, akkor is gyakran ihletnek meg versek, írások és zenék vagy éppen egy meditáció élményei. Nehéz akkor lesz az illusztrálás, ha nem jól látó, hozzá kevésbé értő megrendelő akarja irányítani a munkát.
Mit jelent Önnek a művészet és mit jelent a tanítás? Hogyan fér össze a kettő?
A tanítás számomra életfeladat és misszió; érzem a művészet, az alkotás lélekgyógyító erejét. Egyre erősebben hiszem, hogy az őszinte, értékeket tartalmazó művészet világmegváltó lehetne - bármit tanítok, ezzel a hittel teszem. Akkor is, ha művészettörténetet vagy vallástörténetet tanítok, akkor is, ha rajzolást, festést. Boldogan adom át minden tudásomat, hiszen az univerzumot, a Teremtést szolgálom vele, és ezért kaptam, ez vagyok.
Nagyon játékos, míves munkái vannak. Honnan meríti ezt a játékosságot, mi adja ezt az erőt?
Képeim a festészet és a grafika ötvözetei - nem tudok határokat tartani, ezért is használok vizes alapú eszközöket. Szeretek mesélni, lelket és gondolatokat megindítani: kinek melyik „csatornája” van nyitva, ott szólítja meg. Legalábbis ez szívem szándéka. Képeim egy része szürreális, álomszerű, ezekhez is szükség van a finom kidolgozásra. Szeretek belemerülni a dimenziókba: 2-3 dimenzióban mozgok, mindig beljebb és beljebb lehet nézni, új részleteket felfedezni és szimbolikus üzeneteket találni. Szeretek szabad lenni az alkotásban és az életemben is, és ezért az időt sokszor kiiktatom a képemből. Mint például a Lélek emlékei címűben, vagy az angyaloknál. Magamnak is hihetetlen, de érzem, hogy vannak olyan képek, amelyek nagyon ihletettek – vagyis a Felső világ ihleti őket–, olyan könnyedén, egy nap alatt „jönnek” és ha napok múlva ránézek, akkor csodálkozom: milyen szép, ezt én csináltam? Nézem, hogy is csináltam, és érzem, még egyszer sose tudnám így megfesteni.
|
