|
Kelet-európai sajátosság, hogy bárhová utazunk a régióban, olyan emberekkel találkozhatunk, akik ma akár egy háztömbben laknak, de a közelmúlt egy-egy fontos történelmi pillanatát a „barrikád” ellentétes oldalain élték át.
Az 1956-os magyar forradalom kapcsán rengeteg történészi munka látott már napvilágot, részletesen ismerjük az események hazai kronológiáját és a világpolitikai döntések hátterét. Mégis sok újdonságot találhat, aki a volt Szovjetunió területén keres akár dokumentumokat, akár szemtanúkat. - Tótfalusi András riportja.
 A Szovjetunió széthullása után megalakult államok fővárosaiban, azok archívumaiban őrzik, egyebek közt, az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal kapcsolatos jegyzőkönyveket, a Kommunista Párt Központi Bizottsága számára készített titkos jelentéseket. Ezek a dokumentumok magyar és szovjet ÁVH-s és KGB-s tisztek, határőrök és rendőrök beszámolói alapján készültek. Bár egy oldalról a hivatalos szovjet propagandát, az 56-os forradalom reakciós erők általi előkészítését és kirobbantását is hivatottak alátámasztani, azért - a tényeknek megfelelően - szólnak a magyar lakosság megszállók iránt érzett ellenszenvéről, sőt gyűlöletéről is.
A Kijevi Központi Állami Levéltárnak az 1956-os magyar eseményekre vonatkozó anyaga egyetlen, viszonylag terjedelmes dosszié. Igaz, arányaiban elenyésző az ott tárolt hatalmas iratanyaghoz képest. Mindenesetre mintegy félezer oldalnyi, eddig kevéssé feltárt és gyakorlatilag magyarra nem fordított, a közelmúlt magyar történelme szempontjából érdekes dokumentumot tartalmaz.
|
Jegyzőkönyv
Készült a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsága részére
Titkos!
A Szovjetunió 27. Határvédelmi Ezrede, 14. osztaga parancsnokának, Víg őrnaggyal, a Szabolcs megyei területi államvédelmi parancsnokság vezetőjével és munkatársaival 1956. október 29-én folyatatott megbeszéléséről.
A beszélgetés résztvevői : a helyi államvédelmi parancsnokság vezetője, Víg őrnagy, valamint helyettese, Branovics főhadnagy, a helyi pártszervezet vezetője, valamint négy operatív tiszt.
Víg őrnagy és a helyi államvédelmi szervek munkatársai elmondják, hogy a magyarországi felkelés nem a véletlen műve, nem egyik pillanatról a másikra, hirtelen bekövetkező esemény volt, hanem a reakciós erők jól kitervelt előkészítő munkájának az eredménye. Ezen erők tevékenysége az egész országra kiterjedt.
Víg őrnagy szerint a kulákok nem helyezkedtek szembe az osztályellenséggel, és a vidéki települések egész sorában kulcspozíciókat foglalhattak el.
A vidéki városokban is hasonló folyamatok zajlottak le: kapitalista elemek fontos posztokat szerezhettek meg, és szabadon folytathatták sötét üzelmeiket.
Ennek eredményeképpen országszerte szabotázsok sorozatát hajtották végre különböző üzemekben és vidéki termelőszövetkezetekben. Minthogy az illetékes szervek nem tettek idejében kellő ellenlépéseket, leváltották Péter Gábor belügyminisztert, és helyére kinevezték Piros Lászlót.
Piros László belügyminiszterként elmozdította ugyan az ellenséges elemeket a hatalomból, ám rövid időn belül (2-3 hónap leforgása alatt) megtörtént a visszarendeződés.
A bíróságokon az ellenséges elemek ellen indított perek többsége azzal végződött, hogy a vádlottak padjára ültetett személyeket felmentették. A hatalmi szervek tekintélye helyrehozhatatlan csorbát szenvedett.
Ezután megkezdődött a hadsereg fellazulása. A legképzettebb, elvhű tisztek kénytelenek voltak bányákban, kőfejtőkben munkát vállalni, felhagyva eredeti hivatásukkal. A hadseregben csupán a feladatok ellátására legkevésbé alkalmas hivatásos állomány maradt. A hivatásos tisztek helyett egyre több sorállományú katona került a hadseregbe, ennek következtében pedig az elégedetlenség egyre csak fokozódott.
A hadsereg felhígulásával párhuzamosan zajlott le a Belügyminisztérium hatáskörébe tartozó fegyveres testületek meggyengülése. Mindez ahhoz vezetett, hogy a belügyi tisztek nem végezték el a munkájukat, ráadásul abban az időszakban, amikor egyre élesebbé kezdtek válni a társadalmi feszültségek.
A felkelők tevékenységével párhuzamosan országszerte ún. Petőfi-körök alakultak. ( Az 1848-49-es polgári forradalom és szabadságharc költőjének nevét vették fel ezek a fiatalokból alakult csoportok.) A Petőfi-köröket reakciós szellemű értelmiségiek vezették, akik burzsoá ideológiát terjesztettek az ifjúság körében.
Hasonló szellemben léptek a nyilvánosság elé egyes írók is, akik különböző lapok hasábjain, a rádióban, vagy gyűléseken adtak hangot nézeteiknek. A fiatalokra igen jelentős hatást gyakorolt az "Amerika Hangja" rádióműsor.
Mindez ahhoz vezetett, hogy a reakciós erők jelentős mértékben kibővítették követeléseik körét, például:
- Magyarország önállóságát és függetlenségét
- Rákosi és társai hatalomból való menesztését
- a magyar uránérc Szovjetunióba szállításának leállítását
- termelőszövetkezetek helyett a gazdák szabad társulását
- a Nyugattal fenntartott kapcsolatok kiszélesítését
- a párt hatalomból való eltávolítását, a Parlament tényleges hatalmi központtá alakítását
- a történelmi Magyarország visszaállítását
- és Kárpátalja visszaadását követelték.
Ezeket a követeléseket széles körben terjesztették a sajtó útján. A pártszervek, valamint a Belügyminisztérium illetékes szervei részéről ugyanakkor nem tettek hatékony intézkedéseket ezeknek a megnyilvánulásoknak a korlátozása, visszaszorítása érdekében.
Ez arra késztette a reakció erőit, hogy a továbbiakban ne érjék be a sajtó nyilvánosságával, hanem országszerte létrehozzák a saját központjaikat. Itt szabadon folytathatták tovább eszméik terjesztését.
Az országban kialakult helyzetet megvitatta a Minisztertanács, ahol Piros László belügyminiszter és két helyettese veszélyes tendenciákként értékelte a fejleményeket, olyanokként, amelyek a fennálló társadalmi rend megváltoztatását célozzák, eltávolítani szándékoznak Magyarországot a demokratikus táborból és mindenekelőtt a szovjet befolyás alól.
Ezért hathatós fellépést követeltek a reakciós elemek tevékenységének megfékezése érdekében.
A kormány másik része, egyebek közt a rendőrség országos parancsnoka, ellenzett mindenféle erőszakos fellépést. Víg őrnagy mellett mások is arra a megállapításra jutottak, hogy a területi szervezetek nem kaptak megfelelő eligazítást arra nézve, hogyan viselkedjenek, egyáltalán fellépjenek-e az ellenséges propagandát folytatókkal szemben.
Kijev, 1956. október 30. |
Kelet-európai sajátosság, hogy bárhová utazunk a régióban, olyan emberekkel találkozhatunk, akik ma akár egy háztömbben laknak, de a közelmúlt egy-egy fontos történelmi pillanatát a „barrikád” ellentétes oldalain élték át. Így találkoztam Kisinyovban, Moldáviában a Vörös hadsereg volt tisztjével, aki ’56-ban a megszálló erőknél szolgált, és szomszédságában egy újságíróval, aki kijevi egyetemistaként szimpatizált a magyar forradalommal, és ezért öt év szibériai kényszermunkára ítélték.
 Fjodor Szegejevics Jakovenko, mint oly sokan az egykori Szovjetunióban, a katonai pályában látta a jövőt. Ezért, miután Kijevben elvégezte a szükséges iskolát, különösebben nem érte meglepetésként, hogy a hidegháborús időszak kellős közepén, 1954 nyarán Magyarországra vezényelték. Több évtized elteltével azután az akkori Moldáv Szocialista Köztársaság fővárosában, Kisinyovban utaltak ki számára lakást. Most is itt lakik, egy igencsak elhanyagolt négyszintes panelház - ún. hruscsovka - harmadik emeletén.
A jól megtermett férfi mellett épphogy átférek a tengeralattjárókon használtakra emlékeztető, egyetlen vaslemezből készített biztonsági ajtón.
Az ún. nagyszoba ebédlőasztalánál ülünk le.
„ Ez itt a katonai igazolványom - veszi elő kockás flanelinge zsebéből a gondosan megőrzött dokumentumot Fjodor Szergejevics - amely tanúsítja, hogy részt vettem az 1956-os magyarországi szovjet beavatkozásban, a hivatalos megfogalmazás szerint az ellenforradalom leverésében. Azután kaptam egy másik dokumentumot is erről. Hivatalosan tehát veterán katona vagyok.
Egyébként 1954 és 62 között teljesítettem szolgálatot szovjet katonai alakulat tagjaként, Magyarországon.”
Amikor frissen végzett hadnagyként Magyarországra vezényelték, két évet Pápán, ötöt Szolnokon és egyet Kecskeméten szolgált. Rövid időn belül megtanult néhány, a mindennapokban hasznos magyar szót. „Sör, bor, pálinka, kislány… az a szép, az a szép…”- sorolja a kifejezéseket.
A kezdeti, viszonylag nyugodt időszak után az első éles bevetésére - sok ezer társával együtt - 1956 októberében került sor: „1956. október 23-án, du. 5-kor, amikor már éppen letelőben volt az aznapi szolgálatom, nagy hirtelen összehívták az ezredet, és bejelentették a fokozott harckészültséget, majd riadóztattak is bennünket. A mi egységünk feladata az volt, hogy megvédjük a szovjet harcálláspontot Pápa mellett, az esetleges ellenséges támadástól. Nekem egy géppuskás osztagom volt, amellyel földi és légi célpontokat támadhattunk. Lényegében egy óra leforgása alatt elfoglaltuk a kijelölt körzetet és védelmi pozíciót vettünk fel”- emlékezik.
A hivatalos indoklás szerint Budapesten harc, sőt háború kezdődött, melyet fasiszta erők robbantottak ki. Úgy tájékoztatták őket, hogy nyugatról újabb és újabb fasiszta csapatok érkeznek, légihídon. Jakovenko hadnagy feladata tehát egy Pápa melletti - attól 3 km-re fekvő - szovjet egység védelmezése volt. A katonai alakulat méretére jellemző, hogy három ezredet és több kiszolgáló egységet foglalt magában.
Az október 23.-ról 24.-ére virradó éjszaka különösebb esemény nélkül telt el, ám 24.-én, a délelőtti órákban kis híján eldördültek a Pápa mellett állomásozó szovjet katonák fegyverei.
„Az egyik pillanatban kapom a jelentést, hogy közepes létszámú csoport közeledik egységünk felé. 15-20-an lehettek és láthatólag nem barátságos szándék vezérelte őket. Néhányuknál fegyvert is láttam. Megkérdeztem az egységparancsnoktól, hogy mit tegyünk. Azt válaszolta, hogy semmiképp se nyissunk rájuk tüzet. Próbáljuk meg, valamilyen eszközzel mégis visszafordulásra késztetni őket. Erre gyorsan egy-egy zászlót fogtam mindkét kezembe, egy fehéret meg egy pirosat, és integetni kezdtem - vissza, vissza! Hirtelen megtorpantak, majd kisvártatva vissza is fordultak, és eltűntek a távolban. Némileg a szerencse is közrejátszott, de végül is elkerültük a fegyveres konfliktust. De ha ők tüzet nyitottak volna ránk, azt mindenképp viszonoznunk kellett volna.”
 Jakovenko hadnagy még egy alkalommal került kapcsolatba a magyar felkelőkkel, 25.-én vagy 26.-án, amikor a szovjet csapatok már tűzparancs birtokában voltak. Egy Pápától távolabb eső katonai támaszponthoz kellett szállítaniuk utánpótlást. Páncélozott járművel hajtották végre a feladatot, és - visszaemlékezése szerint - ekkor látta először szemtől szemben azokat, akik ellen harcolnia kellett. Mint mondja, a jármű belsejében jól hallották, hogy az utcáról megdobálják őket, s bár nem értette a szavakat, azt felfogta, hogy a járókelők mindezt átkok és szidalmak kíséretében teszik.
A szovjet hadsereg tisztje akkor még nem értette, hogy személyükben miért és ki ellen is irányul az elkeseredett düh. Az akkori szovjet propaganda minden kétséget kizáróan igyekezett bebizonyítani, hogy a határokon kívül is szükséges a szovjet rendszer katonai védelme. Jakovenko hadnagy maga is olvasta a forradalmi eseményekről szóló fényképes beszámolókat a pártlap, a Pravda oldalain, s elfogadta az ellenforradalomról szóló hivatalos verziót.
 Az akkori értelmiség - elsősorban diákok, egyetemisták -, akik más forrásokból is információhoz juthattak, azonban nem, vagy nem teljes egészében hittek az egyoldalúan tárgyalt híreknek. Közéjük tartozott az akkor 20-as évei elején járó Borisz Marian is. Nemcsak a magyar ellenforradalomról kapott tájékoztatást igyekezett megcáfolni diáktársai körében, hanem többpártrendszert hirdetett, az 50-es évek második felében. Ez még abban a változatban sem nyerte el a hatóságok tetszését, hogy Borisz mindezt a szocializmus keretein belül képzelte el. Tevékenységét öt évnyi szibériai kényszermunkával honorálta a szovjet hatalom. Ez idő alatt számos verset is írt, amelyeket nemrégiben gyűjtött össze kötetbe.
„A kijevi egyetem újságírói szakán tanultam, amikor 1956 októberében értesültem arról, hogy mi is történik Magyarországon. Bennünk, akkori egyetemisták fejében szinte azon nyomban megszületett a felismerés, hogy valami hasonlóra lenne szükségünk. Legalábbis lényeges változásokra. Hiszen akkoriban zajlott le a sztálini időszakkal való nyílt szembefordulás. Egyetemista körökben, legalábbis itt, nyílt szellemű viták zajlottak erről. Sokan közülünk a magyar felkeléssel is rokonszenveztek, bár be kell vallanom, nem láttunk mindenben elég tisztán. S néhányan, elkötelezett szabadság-pártiak, vagy úgy is mondhatnám, őrültek, mint én is, nyíltan támogattuk a magyarok forradalmát. Mondanom sem kell, ennek rövid időn belül híre ment, s az illetékes hatóságok nem nézték sokáig tétlenül az egyetemen zajló, számukra veszélyes folyamatokat” - mondja Borisz Marian, aki egy pillanatra sem bánta meg kiállását a magyar forradalom és a forradalmárok mellett. Pedig a börtönviselt emberek - még ha politikai okokból ítélték el is őket - hosszú ideig nem számíthattak a társadalom szimpátiájára az egykori Szovjetunióban. Mint mondja, újságíróként még ma is többször kap olyan éles hangú, bíráló leveleket egyes olvasóitól, amelyben szemére vetik, hogy a magyar forradalom ügyét képviselte és képviseli. De mint mondja, ez egyáltalán nem kedvetleníti el. Élete egyik legszebb pillanatának tartja, amikor Göncz Árpád akkori köztársasági elnöktől Moldáviában - az egyetlen tiszteletbeli magyarként - átvehette az 56-os emlékérmet és a vele járó elismerő oklevelet.
A folytatásban a forradalom leverése és az azt követő időszak szemtanúival beszélgetünk.
A szerző a Duna Televízió munkatársa.
Szerző: Tótfalusi András
Publikálás dátuma: 2005.11.04 09:45
|
