|
Azt mondanám: ne tegyük!
Találjuk fel inkább az együttműködés intézményét az Észak–Dél-közlekedés kényelmes és praktikus kialakítására úton és vasúton. - Hozzunk létre közös intézményt a Duna és más vízrendszerek kezelésére és hasznosítására. - Hozzunk létre közös intézményeket más együttműködési területekre. - Tanuljuk meg egymás nyelvét, történelmét és kultúráját.
Csak Mitteleuropa-t, Europe Centrale-t, Zwischeneuropa-t, pánszláv birodalmat és „szocialista tábort” ne találjunk ki.
Hozzáteszem: Kis-Közép-Európát se!
 Közép-Európáról akkor kezdtek Németországban beszélni, amikor körülnéztek, és azt találták, hogy miként az oroszoknak, nekik is csak a szárazföld maradt a gyarmatosításra. Ekkoriban a közgazdászok már kezdtek „nagytér”-ben (de még nem világméretekben) gondolkodni, és nem volt nehéz rájönni, hogy az etnikailag tarka, viszonylag igénytelen népekkel lakott övezet, amely a német településektől keletre esik, e célra igencsak alkalmas lehet. A bökkenőt azonban az okozta, hogy ennek az ambíciónak útjában állt a Habsburg Birodalom, jó ideig korlátozta a Török Birodalom, és ráadásul szembe kellett nézni az Orosz Birodalom hasonló törekvéseivel, amelyek zömmel ugyan a Balkán felé mutattak (román, bolgár, szerb területek), de Pétervár kinyújtotta a kezét az északinak nevezett szlávok, főként a csehek felé is. (A lengyelek jelentős részét ugyanis hatalma alatt tartotta.)
Ettől az időponttól, vagyis a XIX. század első felétől kezdve Közép-Európa mindig akkor jött divatba, amikor a szóban forgó, egyébként pontosan sosem megjelölt területen valamilyen nagy felfordulás, valami nagyon súlyos baj mutatkozott.
(Ezután a szerző számba veszi és elemzi a 19.és 20. században kialakult „Közép-Európa” fogalmakat, ideológiákat, és a mögöttük meghúzódó poklitikai és gazdasági érdekeket. Majd a következő konklúziót vonja le mindebből:)
Mindent egybevéve semmilyen ok nem forog fenn ahhoz, hogy Közép-Európát a szó bármelyik hagyományos értelmében újra feltaláljuk. Amiről viszont nagyon is követelően szó kell, hogy legyen, az a regionális együttműködések konkrét, reális formája. Ezek egyik nagy csoportját az infrastruktúra, a közlekedés és néhány speciális gazdasági kérdés egyeztetése alkotja, a másik nagy kosárban pedig benne van mindaz, ami a kulturális érintkezés világába tartozik. Magyarország jövője nagyrészt azon dől el, hogy ki tudja-e használni egyetlen potenciális előnyét, azt, hogy tranzitország.
A valóságos együttműködés másik nagy területe, amely elől az akadályok mindinkább elhárulnak, a tudományok és a kultúra berkeiben alakult ki. A közép-európai kultúra közös gyökereiről és formáiról évszázadokon át csak néhány kivételes széplélek beszélt, és még kevesebb tudott róla konkrétumokat is. Azok pedig, akik nekiláttak, mint Bartók Béla, hogy e közös elemeket összeszedegessék, fél kézen megszámolhatók. E szomorú jelenség megszüntetése érdekében vélhetően nem szükséges semmiféle uniót vagy szövetséget lábra állítani, sőt, azt hiszem, még csak morfondírozni sem kellene róla, hanem egyszerűen tenni kellene ellene. Nagyon jó, ha a franciák, olaszok, kínaiak és oroszok bemutatkoznak Budapesten és mi náluk, de még jobb lenne, ha megjelenhetnénk Prágában, Varsóban, Krakkóban, Bukaresten, Zágrábban stb. is, miként ők minálunk. Nagyon jó, hogy működnek angol, német, francia, olasz vegyes nyelvű középiskolák, de nem lehetne néhány nem kifejezetten kisebbségi alapon működő hasonló iskolára gondolni azzal a céllal, hogy a szomszédos országok nyelvének ismeretét szélesebb magyar diákcsoportok számára lehetővé tegyük? Nem kellene vajon e szempont alapján alapos revízió alá venni a hazai történelem- és irodalomtankönyveket? A többi már a kiadókon, finanszírozókon, színházigazgatókon, rádiós és televíziós koncepciókon stb. múlik, vagyis voltaképpen azon, hogy a rejtett szálakban működésbe lép-e valamiféle új közép-európai tudat, vagy pedig nem.
Egy Triesztből származó olasz író a közép-európaiságot úgy határozta meg, hogy az mindenkor a már elmúltat idézi, egy olyan nosztalgikus életérzést jelent, amely nem a reális, hanem az elképzelt múltra irányul, mivel az mindig jobb, szebb, legalábbis a képzeletben, mint a jelen kaszárnyája. Nos, ez a fajta közép-európaiság nem múlt el teljesen, sőt, ami a magyarok nem kis részét illeti, nemcsak a múlt dicsőségéből igyekeznek koszorút fonni, ami rendben is van, de a szenvedések iránt is mély nosztalgiát táplálnak.
Hozzájuk hasonlóan mások is felemlegetik a dicső és még annál is dicsőbb múltat, esetleg régmúltat, és ugyancsak babusgatják egykori sérelmeiket. Úgy tűnik, hogy e két vonás a közép-európaiság máig meghatározó része. Az említett részérdekek, tervezetek egyeztetése a szakemberek és a politikusok dolga. A közép-európai szellemiség viszont sem politikai, sem „szervezeti” úton nem tud megszületni – létrejöttét szép lassan, emberek, csoportok, diákok, turisták, művészek és tudósok találkozásai alapozhatják meg. A politika pedig e téren kettőt tehet: nem ront az esélyen, illetve elősegíti a találkozásokat.
Szerző: Ormos Mária
Publikálás dátuma: 2005.01.05 12:00
|
